164. Testünket áldozatul

„Kérlek tehát benneteket, testvérek, Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti ésszerű istentiszteletetek. Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes.” (Róm 12,1-2)

Kedves Karitász Önkéntesek, Munkatársak, Testvérek az Úrban!

Szent Pál mottóban írt felszólítása nem más, mint intelmem arra nézve, hogyha jók akarunk lenni, jót akarunk tenni, akkor ne spóroljunk energiánkkal, időnkkel, türelmünkkel, áldozathozatalunkkal, hanem tegyünk bele mindent. Mindent bele! – hangzik a szurkolás is.

Hát mi másba tennénk bele mindent, mintsem abba, ami az Atyánknak, Urunknak, Teremtőnknek, Gondviselőnknek, Megváltónknak kedves? Ez az egyetlen ésszerű, szívszerű, tökéletes válasz létünkre, Isten meghívására, a szeretetre. A szeretet belülről, szívünkből, lelkünkből fakad, amit szintén Istentől kaptunk. A szeretetre való válaszképességünk abból adódik, hogy saját képmására teremtett minket az Isten, belénk oltotta, belénk lehelte Lelkét. Ezért mi nem csak ösztönszerűen tudunk viszontszeretni, hanem tudatosan, hálánk kifejezésével, miután felismertük Isten jóságát. És főleg így lesz tökéletes a válasz: szeretetre, szeretettel felelni.

Éppen a tudatos viszontszeretet mutatja meg azt, hogy valójában mennyire is szeretjük a Jó Istent. Éppen ez a felelet mutatja meg hitünket a feltámadásban, az örök életben és bizalmunkat Üdvözítőnkben. Éppen ez a felelet a mi emberi felelősségünk. Feleletre hívott minket a Szeretet, ami felelősségteljes választ kíván minden embertől. A felelősségteljes válasz pedig nem más, mint a viszontszeretet, méghozzá kitartóan, állhatatosan, hűségesen. Ez nem megy másként, csak úgy, ha Isten megerősít minket folyamatosan – ezt pedig éppen az Egyház közösségében teszi meg, a szentségek megalapításával és vételének lehetőségével.

Éppen azért nem nélkülözhető az Egyház, mert azon keresztül árad ki Isten irgalma az emberiségre. Azért van a papság, hogy a világ végezetéig megjelenítse a Szentlélek erejével a szentmisében Krisztus testét és vérét, az Eucharisztiát, hogy ebből táplálkozzunk és örökké éljünk, hogy ne fogjon rajtunk a testi halál. Azért vannak a beavató szentségek, a bűnbocsánat és a betegek szentsége, melyek csak a papság által jöhetnek létre, azért áll a jegyesek elé az Egyház tanúskodni a házasságkötéskor és azért szentel a püspök papokat, a püspökök püspököket, hogy biztosítsa Isten népe, az Egyház számára a folyamatos kegyelmi áradatot.

A szentségek a testi, a látható világban adnak láthatatlan, elegendő és örök erőt ahhoz, hogy a testi halálon túl, a feltámadásban visszanyerve romolhatatlan testünket, részesedjünk az örök boldogságban. Ezért nem szabad sajnálni semmilyen fáradságot ahhoz, hogy jót tegyünk, mert ezek emelik fel testvéreink lelkét is az Úrhoz, ezek tanúsítják azt, hogy Isten minden embert szeret, ezek indítják el, aktiválják a hálát másokban, akik nem tapasztalták meg úgy a szeretetet, hogy viszontszeretetre késztesse őket. Áldozathozatal nélkül csak a feleslegünkből adunk, áldozatosságunkkal viszont magunkat is felül tudjuk múlni. Ezt fejezi ki Teréz anya mondata: „akkor segítesz jól, hogyha az már fáj neked”. El kell mennünk a „falig”, mindent bele kell tennünk – az az igazi áldozat. Krisztus Urunk éppen ezt tette értünk. Ezt jelenti, hogy „adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul!”

Ez legyen a mi célunk és eszközünk is! Felülmúlni önmagunkat, túllendülni saját gyengeségeinken, gyarlóságainkon, kishitűségünkön, erőtlenségünk. Ha túllenedülünk, akkor egy új világ nyílik ki számunkra, melyben megtapasztaljuk, hogy nem mi cselekszünk, hanem az Úr cselekszi bennünk és velünk a jót. Erre utal Szent Pál: „élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

Ez a boldogság itt földön, így már a mi örökrészünk is és bebizonyosodik, hogy amikor jót teszünk, amikor adunk, akkor még többet kapunk, mert közelebb kerülünk, egyesülünk az örök Jóval, az örök Szeretettel. Ez az igazi boldogság, egyesülni azzal, akit szeretünk. Egy szív, egy lélek lenni egymással Krisztusban. Ezért csodálatos eszköze a szeretet kifejezésének a karitászmunka, a karitász intézménye, mert az Egyház közösségében, egységében munkálkodhatunk az Úrral a szeretet győzelméért. Hála neked Istenünk!

Csorba Gábor

állandó diakónus, karitász igazgató

Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Szent Erzsébet Karitász Központ

Iroda: 1035 Budapest, Kórház utca 37.

Telefon: +36-1-351-1977

Mobil: +36-30-592-1483

E-mail: szenterzsebet@karitaszkozpont.hu

Honlap: www.karitaszkp.hu

A korábbi egypercesek itt érhetők el: https://karitaszegypercesek.blogspot.com/